Moravcsik Andrea vagyok, feleség, anya, bölcsész és parkinsonos. Az életem nagyjából két részre osztható: Parkinson előtti és utáni időszakra.
tanítás, munka a központi közigazgatásban, sok-sok tanulás, kiegyensúlyozott házasság, fantasztikus gyerek, olvasás, színház és utazás. Szóval kisebb döccenőktől eltekintve maga a tökély. Egészen 2013-ig. Akkor lépett az életembe Mr. Parkinson. Alattomosan, lassan érkezett, először csak a kisujját mutatta, aztán elfoglalta az egész szervezetem, majd uralkodni kezdett rajtam mind mentális, mind fizikai értelemben. Olyan ügyesen álcázta magát, hogy két évig a helyi neurológus fel sem ismerte. Neurológiai kivizsgálás helyett elküldött pszichiátriára azzal, hogy depressziós vagyok. Két évig böcsülettel jártam a pszichiátriára, ahol az összes depi elleni gyógyszert kiírta a doktornő, én pedig mindet kipróbáltam, hiába. Közben a tüneteim egyre erősödtek és sokasodtak. Addig-addig olvasgattam mindenféle idegrendszerrel kapcsolatos könyvet, cikket magyarul, angolul, míg autodidakta módon diagnosztizáltam magam. A két évig tartó terápia eredménytelensége következtében már önállóan járni sem tudtam. Mikor a férjem egy kölcsön kerekesszékben ülve betolt a helyi neurológushoz, a doktor úr úgy megijedt, hogy azonnal beutalt a körzeti kórház sürgősségi osztályára. Eszembe jutott az a nap, amikor említettem neki a Parkinsont, rám rivallt, hogy ne diagnosztizáljak helyette. Summa summárum két évet csúszott a helyes diagnózis, emiatt a terápia is.
Végül is kilenc éve élünk együtt a Parkival bigámiában. A férjemmel 1994-ben, Mr. Parkinsonnal 2015-ben lettünk társak, azzal az apró különbséggel, hogy míg a férjemet én választottam, Mr. Parkinson esetében fordítva történt. Ő választott engem, és ő döntötte el azt is, hogy „holtomiglan” együtt maradunk. Szóval „Ásó, kapa…” Örök birkózás az életünk, felválta gyűrjük egymást, állandó készenlétben kell lennem. Mióta ezt a nyavalyát dobta nekem a gép, azóta azon dolgozom, hogy valami jót kipároljak belőle. Furcsának hangozhat, hogy „valami jót”. Pedig de! Igaz, komoly erőfeszítéseket igényel.
új barátaim lettek, soha nem gondoltam, hogy valaha bokszolni fogok, megtanultam kevesebb pénzből utazni (kiváló a reptéri asszisztencia), legyűrtem a magasságtól való félelmemet, és sárkányrepültem, folyamatosan írok, olvasok, filmet nézek, igyekszem az ebbéli restanciáimat feldolgozni. Az egyik social médiában mintegy 980 főből álló parkis csoportot működtetek, sok segítséggel. Amíg lehet. Amíg lehet, hiszen ez a betegség progresszív. A gyors romlás akadálya kizárólag a rendszeres orvosi vizsgálat, a gyógyszer, az életmód és azon belül a MOZGÁS. Ha valaki hosszú ideig inaktív, akkor nem hogy nem javul a beteg állapota, komoly romlásnak indul. A jelszó az is lehet, hogy „amíg mozogsz, addig élsz!”
Azt is szoktam a sorstársaimnak mondani, hogyha a háborút nem is, csatát többet is nyerhetünk. Fontos a kognitív fejlesztés is. Ezért írok. Most is ülök az íróasztalomnál és verem a klaviatúrát. Erősen és gyorsan. Kaptam öt teljes órát a gyógyszertől. Boldog vagyok és szabad. Szabad, mint a madár. Öt óra. Igyekeznem kell.